Idén olyan lelki állapotban érkeztem Bydgoszczba, hogy még a rajtlistát sem kellett megnézzem ahhoz, hogy tudjam, jó futás lesz, élvezni fogom. Így is történt, már az első két kör után kialakult egy négyes boly, két fekete atléta, egy angol és jómagam. Kicsit meg is illetődtem, hogy nem lesz-e túl erős mezőny ez nekem, de nem kellett volna, nagyon lassan kezdtünk, és utólag okoskodva látom, hogy nagyobb önbizalommal a dobogó sem lehetett volna esélytelen - de nem szabad elfeledni, hogy milyen mélyről indultam, régóta nem futottam végig rendesen az akadályt, tavaly ugyanitt ki is álltam. Aztán 1200 méterrel a vége előtt az angol előre ment, nekem viszont nem volt merszem egy ekkora váltáshoz - most már persze látom, hogy elbírtam volna. Ez hiba volt, mert ezzel egy nagy légüres térbe hajszoltam magamat, se előttem se mögöttem senki, de aztán az utolsü 600-on utólért a harmadik fekete versenyző. Örültem neki, arra gondoltam, hogy akkor most felveszem a tempóját, de a vizesároknál óriásit esett, én meg szorosan mögötte nem tudtam mást csinálni, egyenesen ráugrottam. Az esés alaposan megzavart, nem csak a súlyos másodpercek miatt, hanem mert bosszantó is volt, hogy ha 20 centivel arréb lépek fel az akadályra, máris 50 méter előnyt szereztem volna. Végül elérkeztünk az utolsó 150 méterhez, a kenyai megint bénázott a vizesároknál, de utána begyújtotta a rakétákat, és befutott előttem a 4. helyen.

Tavaly biztosan elszomorított volna, ha az órára nézve 8:54-et látok, de most nagyon örültem neki, mert tudom mi van a számok mögött, hogy azzal a pár hibával együtt is, amit elkövettem, milyen felszabadító, könnyed futást csináltam. Nem tudom milyen mezőny lesz jövőre, de meg fogom célozni a dobogót. Fontos eredmény ez a 8:54, mert már három éve nem futottam ilyen jót (tavaly még 9 perc alá sem tudtam bebújni, az idei évet is csak 9:17-el kezdtem), és könnyen lehetett volna belőle sokkal jobb idő is, plusz jelen pillanatban még a magyar ranglistát is vezetem ezzel a futással.

2017 közepén úgy döntöttem, hogy átköltöztetem a blogot. A Facebook page 2015-ös elindításával valójában  fölöslegessé vált a régi oldal, sokszor én is csak utólagosan frissítettem. Az utolsó két évben igazából csak a szezonértékelő bejegyzések tartották életben a régi blogot, mivel ezek olyan terjedelmet kívánnak meg, amiket a Facebook már nem bír el, én viszont kötelezettségemnek tekintettem ezek megírását, akkor is, ha a hosszuk miatt csak kevesen olvassák őket. Facebookon értelemszerűen nem lehetett őket megírni, mert hiába van az üzenőfali bejegyzések mellett egy (direkt a nagyobb hangvételű szövegek számára kitalált) 'Jegyzetek' doboz, az valójában teljesen használhatatlan. Nem csak azért, mert a formázási lehetőségek minimálisak, hanem azért is, mert a facebook algoritmus a képes tartalmakat támogatja, a jegyzeteket pedig alig-alig tölti be a hírfolyamba, még a külső hivatkozásoknál is kisebb az elérésük. Meg aztán hébe-hóba azért akadt olyan verseny is, amiről volt mit írni, szóval a blog megmaradt.

Aztán egyszercsak egy hirtelen ötlettől vezérelve megcsináltam ezt az oldalt, ami a régitől nem csak kinézetében különbözik, hanem vállalásaiban is. Régen minden versenyről írtam bejegyzést, amolyan dokumentáló jelleggel. Ha nem volt mit mondanom, akkor is írtam, emellett nagyon precíz címkézési rendszert vezettem, távra, pályára, típusra bontva elő lehetett keresni minden versenyt és eredményt. Mostantól viszont csak arról fogok írni külön blogposztot, ami megköveteli a részletesebb kifejtést - minden másra ott a Facebook/Instagram/Youtube triumvirátus.

Ez attól függ, melyik nap kérdezik meg. Ha tegnap kérdezték volna, egészen biztosan mást mondtam volna, mint ma, és az is elég valószínű, hogy holnap ismét mást fogok mondani. Nem azért, mert egy notórius hazudozó lennék, hanem mert a futáshoz való hozzáállásnak napról napra, veled együtt kell változnia. Nem futhatsz azért, ami már elmúlt, a 17 vagy a 23 éves Dani Áron, bár hibáikkal együtt is nagyon szeretem őket (nem volt mindig így), már csak az emlékeimben léteznek.

Ezeknek a rezdüléseknek az észrevétele hihetetlen önismeretet igényel, és engem ma ez hajt a legjobban. A futás mindig őszinte, egy éles tekintetű ember szemében rögtön kiütköznek általa a futó jellemvonásai, érzelemvilága, erősségei és gyengeségei. Nálunk ha új atléta csatlakozik a csapathoz, mindig futnia kell egy felmérő kört. Ez a kör viszont nem csak az időeredményről szól, hanem arról is, hogy milyen az az ember? A futás folytonos önvizsgálódásra késztet, edzésről edzésre, versenyről versenyre, nap mint nap ki kell állnod magadért, és sosem lesz elég időd felkészülni. Végül ebben a küzdelemben találsz nyugalmat; a kételyek eltűnnek, a nehézségek megszűnnek, a kudarcok értelmet nyernek - az önvizsgálat pedig láthatatlan automatizmussá, belső intiúcióvá alakul. Ma ezért futok. Holnap? Lehet, hogy már futni sem fogok.

Akik a sportpályán kívül is ismernek, talán már hallottak róla, hogy mennyire rajongok a filmekért. Idén arra gondoltam, érdemes lenne ezt az élsporttól távol eső érdeklődési kört összevonnom a sportolói tevékenységemmel, és a két topicnak szerencsére a keresztmetszetét sem nehéz megtalálni a sportfilmek személyében. Éppen ezért mostantól heti rendszerességgel boncolgatok majd sport témában (is) releváns filmket, sokkal inkább a sportoló, mint a filmesztéta szemszögéből, és ki tudja, a végén talán még tanulhatunk is belőle valamit. 

Van a Rockynak egy olyan aspektusa, ami rendszeresen háttérbe szokott szorulni a mozi fő témái, az amerikai álom, a munkásosztály, és a keresztény szimbolika mögött. Ez pedig Rocky és Adrianne kapcsolata. Az olasz csődör edzője, Mickey tapasztalt öreg rókaként végig ellene van, hogy Rocky időt és energiát pazaroljon a helyi állatkereskedés eladólányára, mivel a párkapcsolat minden sportoló nagy gyengéje, legyen az nő vagy férfi (Mickey olvasatában: “A nő gyengíti a lábat”, itt valójában egyértelműen a szexről beszél, de ezt kisebb koromban sosem értettem, én balga).

Akik a sportpályán kívül is ismernek, talán már hallottak róla, hogy mennyire rajongok a filmekért. Idén arra gondoltam, érdemes lenne ezt az élsporttól távol eső érdeklődési kört összevonnom a sportolói tevékenységemmel, és a két topicnak szerencsére a keresztmetszetét sem nehéz megtalálni a sportfilmek személyében. Éppen ezért mostantól heti rendszerességgel boncolgatok majd sport témában (is) releváns filmket, sokkal inkább a sportoló, mint a filmesztéta szemszögéből, és ki tudja, a végén talán még tanulhatunk is belőle valamit. 

A sportfilmek általában kivételes tehetségekről szólnak, akik kivételes helyzetekből kell felverekedjék magukat a csúcsra, így szolgáltatva lelkesítő példaként a nézők számára is. Csak szorgalomra, kitartásra és némi tehetségre van szükségünk, hogy a saját életünk Rocky Balboái lehessünk. Sokan a valóság efféle naív leegyszerűsítése miatt is tartózkodnak a műfajtól, hiszen a különleges adottságok csak keveseknek adatnak meg, meg egyébként is, az élet nem habostorta. Az Eddie, a sas viszont jó példa arra, hogy ez nincs teljesen így: Eddie Edwards a képességei alapján egy igazi kutyaütő az olimpikonok névsorában, de tavaly mégis az ő története alapján készült mozifilm a 88’-as téli olimpiáról, ahol tök utolsó lett. De milyen utolsó?

Akik a sportpályán kívül is ismernek, talán már hallottak róla, hogy mennyire rajongok a filmekért. Idén arra gondoltam, érdemes lenne ezt az élsporttól távol eső érdeklődési kört összevonnom a sportolói tevékenységemmel, és a két topicnak szerencsére a keresztmetszetét sem nehéz megtalálni a sportfilmek személyében. Éppen ezért mostantól heti rendszerességgel boncolgatok majd sport témában (is) releváns filmket, sokkal inkább a sportoló, mint a filmesztéta szemszögéből, és ki tudja, a végén talán még tanulhatunk is belőle valamit. 

Nagyon érdekes, hogy egy alapvetően cukormázas, amerikaiasan szirupos, a kegyetlen valóságot felhabosító sztori komolyanvehető és hiteles is legyen, de a Jerry Maguire pont ilyen film. A felemelkedés és felnövés történetek párhuzamosan haladó paneljei ismerősek ugyan, és a happy end is borítékolva van – ám ez a film mégis egy csomó szokatlan, üdítő elemmel operál (amiért egyébként az akkor még zseniális Cameron Crowenak jár a pacsi). A cinikusan szórakoztató marketing szövegek felsorolása és az egyedülálló harmincas-negyvenes nők témája most persze csak másodlagos lehet számunkra, a középpontban a Tom Cruise által megformált sportügynök megvilágosulása áll. Jerry ugyanis egy ihletett pillanatában, szembefordulva a sportvilág és a show-business kapitalista logikájával, azzal a merész ötlettel rukkol elő, hogy fenébe a versennyel és a pénzhajhászással, próbáljunk meg inkább törődni egymással. WTF?

Egy jól sikerült szezont mindig könnyű értékelni, de egy olyan évet, amiben nem értük el az önmagunk által kitűzött célokat, azt nagyon nehéz úgy leírni, hogy ne tűnjön panaszkodásnak vagy mentegetőzésnek. Gyakran bevett retorika ilyenkor, hogy az ember hallgat, és magában rendezi a dolgokat - az év folyamán többnyire magam is így tettem, ezért annak az önként vállalt szerepnek, miszerint a versenyeimről folyamatosan beszámolok itt, a külön az erre a célra létrehozott facebook oldalamon, sajnos nem tudtam mindig eleget tenni.

Pedig fontosnak tartom ezt a fajta kommunikációt, a "nyilvánosság" elé való kilépés ezen formája sem puszta exhibicionizmus, hanem (általam feltételezett) közösségi érdek. Inspiráció, útmutatás, és identitás keresés, illetve nem elhanyagolható részben szórakozás az, amiért embereket követünk a Facebookon, és volt amikor úgy gondoltam, hogy meg tudok felelni ezeknek a kritériumoknak. Ami azt illeti, még most is így gondolom, csak kimagasló eredmények nélkül ezt nehéz hitelesen propagálni, márpedig a hitelesség a legkevesebb, amit egymástól elvárhatunk. A jövő évi szezon rögtön megfogja válaszolni, hogy igazam van-e, ha most azt mondom, hogy a sikertelenségekből levontuk a helyes konklúziókat, és sikerült továbblépni. Addig nincs haszna a magyarázkodásnak és a kitárulkozásnak, csak az elvégzett munkának. Szóval maradok tisztelettel, most pedig - vigyázat, indokolatlan anglicizmus következik! - Keep Calm & Run! (eredeti bejegyzés)

Mostanában nem nagyon jelentkeztem új bejegyzéssel, aminek az a nagyon egyszerű oka, hogy óriási munkában vagyunk, és mind reménykedünk benne, hogy a februári versenyek is jól fognak sikerülni. Holnap viszont 25 éves leszek - úgyhogy most már kis szerencsével megélem a negyedévszázados kort. Ez pedig már egy olyan szép jubileumi szám, amikor az ember hajlamos valamiféle számvetésre: mit értél el eddig, mit akarsz még megtenni, elégedett vagy-e azzal, ami történik veled? A felnőttkor elejére legtöbbünknek talán már van annyi öröme és kudarca, jó és rossz döntése, kellemes és kifejezetten kínos emléke, hogy ezek a kérdések komolyan foglalkoztassák. 

Ha a sport felől nézem a dolgot azt kell mondanom, hogy volt pár elvesztegetett évem, amit az atlétikára fordíthattam volna, de a klubomtól, a szüleimtől és az edzőmtől mindig megkaptam azt az útmutatást, ami végül nemcsak hogy a mai napig rajta tart ezen az ösvényen, hanem már oda is szögezett, és még motiváltabbá tett. A legjobb az egészben persze az, hogy amit én 100%-nak érzek, az edző szemében még mindig csak 25%. És neki van igaza. Rengeteg a teendő, rengeteg a munka, de szerencsére bőven van még hova fejlődni is - és egy ilyen jubileumi posztot nem is lehet ennél bizakodóbban zárni! (eredeti facebook bejegyzés)

Alvás / Pihenés

Úszás / Szauna

Idén abban a nagyszerű megtiszteltetésben lehetett részem, hogy bekerültem az Universiadéra utazó magyar atléta válogatottba – mindezt annak ellenére, hogy idén még nem volt alkalmam semmi kiemelkedőt futni. Ezt értékelhetnénk akár megelőlegezett bizalomnak is, de én sokkal inkább egy pozitív visszajelzésként fogom fel, ami nem egy konkrét eredményhez, hanem egy hosszabb munkához, folymathoz köthető, hiszen az elmúlt két évben azért bőven voltak szép eredményeim, és a hiányosságaimal való szembenézést sem mulasztottam el. Jó úton jársz Áron, ne térj le róla, számítunk rád. Add át magad az atlétikának.

Ezt üzente nekem ez a megmérettetés. Ehhez félig sikerült felnőni, félig pedig nem. A pályán kívül szerintem maradéktalanul. Megfelelő étkezés, sok pihenés, szorgalmas edzések, egészséges önbizalom, kiegyensúlyozott hétköznapok – semmi olyan, amivel különösebben büszkélkedni lehetne, alapkövetelmények. Itt kezdődik a versenysport. A pályán teljesíteni azonban sokkal összetettebb feladat, rengeteg tényező befolyásolja a versenyt, és bár a papíron feketén-fehéren ott van az időeredmény, a számok gyakran semmitmondóak. Azért mondom ezt, mert végül 8:55-el 12. lettem, amihez rengeteg ember gratulált, és ami egyébként hihetetlenül jól esett, főleg azután, hogy a célbaérkezést követően inkább dühös voltam, semmint elégedett – és igazából mindkettőre megvan az okom. Elégedett lehetek, mert a papírforma szerint a mezőny végéről indultam, ehhez képest szép az új idei legjobb és a 12. hely, nem szabad lebecsülni!

Mindig amikor egy új országba látogat az ember, megvannak a saját percepciói. Félig bolgár barátnőmtől tudom, hogy a bolgárokat még a magyaroknál is jobban megverte az Isten (sokszáz éves török uralom, etnikai feszültségek, az ország 2/3-ának elcsatolása, nagy szegénység, feszült politikai atmoszféra, óriási korrupció, középosztály totális hiánya, stb.), és ezekre Stara Zagora nem is cáfolt rá. Borzasztó ez a város, a lepusztult tömbházak sűrűn sorakoznak, az elöregedett utakon elhasznált szedánok, vagy vadonatúj luxus limuzinok, miközben a buszokat is megette már a rozsda (néhányat legalábbis biztosan). Minden sarokról az előző rendszer fojtogató öröksége les az emberre, és ebben a környezetben kivételesen idétlenül hat egy-egy Zara, Ray Ban, vagy bármilyen nyugati márka emblémája. Még ami új, az is ócska. Az újépítésű lakótömbök körül máris tönkrement az alig pár éve lerakott járda, a csatorna felett sok helyen elolvadt az aszfalt, az ember orrát úton-útfélen megcsapja az olcsó kínai másolatok szaga, és az egész város kényszeresen tele van kerítésekkel. Bosszantó az egész, leírhatatlanul bosszantó, hogy a múlt ennyire rátelepszik egy természeti adottságokban, történelmi múltban és kulturális örökségben gazdag országra.

Idén Genfbe utaztam egy jó időeredmény reményében, ami azt jelenti, hogy jó mezőny esetén szerettem volna 8:50 alatt futni. Sajnos a rajtlistán már látszott, hogy ez nehezen fog összejönni, az igazi problémát azonban inkább az időjárás okozta: rettentő megel volt Genfben.

A rajtlistát ugyanakkor mégsem tanulmányoztam át elég figyelmesen, mert egy török futót a 8:29-es egyénijével a 9:15-ös és a 9:35-ös futó közé írtak fel, ezért egyszerűen átskilottam felette, mivel az időeredmények egyébként sorrendben voltak felírva. Ezért is lepett meg, amikor valaki kiugrott a mezőnyből, és később sem fáradt el. Az első kör a tapogatózásról szólt, de végül be kellett látnom, hogy nem tudok senki mögé sem beállni, így megelőztem azt a két futót, akik mögött addig próbáltam elfutni. 1000 méter környékén a portugál fiút is beértem, aztán gondoltam kezdődhet a törökre való felfutás. Az első helyezett azonban csaknem akart közeledni, sőt, mintha egyre távolodott volna. A köztünk kialakult 50 méteres különbség azonban csak az utolsó 1200 méteren nőtt meg nagyon, mivel itt már úgy voltam vele, hogy utólérni már nem tudom, csak fussam le a távot. Bár az 1000 és a 2000 méter is a 9 perces részidőn belül volt, a nagy távolság és a meleg közösen eléggé felemésztettek, így végül csak 9:08-al értem célba. A célbaérkezés után beletelt egy kis időbe, amíg tisztáztam magamban a történteket, mert nem tudtam eldönteni, hogy a nem éppen ideális mezőny és a meleg mekkora mértékben hátráltattak, de valószínűleg nagyon nagy mértékben.

A felnőtt válogatottban való bemutatkozásom sajnos nem sikerült valami fényesre, a magam 11. helyével csak 2 ponttal tudtam hozzájárulni a magyar csapat eredményéhez, amit még most is nagyon sajnálok, főleg hogy korábban mindig jól szerepeltem a válogatott versenyeken. Az egyéni csúcsok alapján ideális mezőny gyűlt össze, sok 8:40 eleji futóval, és néhány még jobbal, a 6:06-os kétezer után azonban már számítani lehetett rá, hogy nem most fogok egyéni csúcsot futni. Arra viszont nem számítottam, hogy az utolsó körben egyáltalán nem tudok feljebb kapcsolni, és bár a papírforma szerint egyébként sem voltam előrébb a mezőnyben, azért én mégis csak úgy álltam oda, hogy előrébb végzek. Ezek után a verseny értéke számomra tényleg abból áll, hogy most először felnőtt válogatott lehettem (egy sor olimpikonnal együtt, mint Pars Krisztián, Baji Balázs, Erdélyi Zsófi, Kazi Tamás vagy Márton Anita), és hogy 2600 méterig különösebb görcsölés nélkül sikerült jól helyezkedni. Hogy mi történt az utolsó körben, arra még én is keresem a választ, bár így több nap elteltével már enyhült a mérhetetlen csalódottságom, és várom az elkövetkezendő versenyeket, hisz van még dolgom bőven, meg aztán lesz még Csapat EB jövőre is, majd ott összejön a jó helyezés.

Ezzel párhuzamosan viszont a magyar csapat sem szerepelt jól, és kiesett az első ligából (ami valójában nem is tudom, hogy megörtént-e már valaha?), jövőre a másodikból kell majd visszakapaszkodni (ráadásul a tavalyi kiesők idén nem jutottak vissza az első ligába, helyettük Svájc és Litvánia jött előre). Az eset valahol szomorú, másfelől viszont kívánatos, hiszen már jó ideje csak a Jóisten tartott minket a felszínen (és az első ligában). A kérdés csak az, hogy erre a visszajelzésre képes-e megfelelően reagálni a szövetség, mert ha igen, akkor kétségkívül jól jön a pofon, de ha nem akkor csak mélyülni fog a válság. Hogy mi lenne helyes, és mi nem, azt persze nem tisztem megmondani, így nem is teszek ilyet, hisz mindenkinek van véleménye, de nem mindenkié számít – én meg nem vagyok se edző, se szakember, se vezető. Azt viszont így sem rejthetem véka alá, hogy kissé kiábrándító érzés látni, amikor egy csapat nem funkcionál csapatként – és most pontosan ez történt. A masszőrünket mindenki imádja, de nem neki kellene megtartani a csapatértekezleteket, miközben az edzők egy részének még válogatott felsője sincs (vagy van, csak nem vették fel). Ezek csak apró, de annál beszédesebb jelei annak, hogy a gépezet nagy fogaskerekei hogyan viszonyulnak a kisebbekhez. (masz) (eredmények) (rajtlista) (statisztikák)

Idén Portugáliába utaztam a jó időeredmény reményében. Kicsit izgultam az ideális mezőny miatt, mert egy 8:40 alatti tempót még nem bírtam volna el, egy 9 perces pedig lassú lett volna, ezért előzetesen egy 8:50 eleji eredményt tartottam reálisnak, és ez a becslés helyesnek is bizonyult.

Az első km-t nagy hévvel kezdték a portugál futók, én pedig az elsőtől biztonságos távolságban beálltam a középmezőnybe, mivel számítottam rá, hogy ez a lendület idővel alább marad. Így is lett, és ahogy kezdett szétszakadozni a mezőny, úgy futottam egyre feljebb, majd féltáv környékén az egyik portugál előre futott, onnantól pedig már csak rá figyeltem. A 2:58-as első kilométerre futottunk 3 percet, majd következett az utolsó két kör. Az akadályvételek nem mentek túl könnyen, van még mit csiszolni rajta, többször is lemaradtam egy-egy kevésbé jól sikerült akadályvétel után, de összességében mégis biztonságban éreztem magam, és vártam a hajrát. Ezt utólag visszagondolva jobb lett volna a vizesároknál megkezdeni, mert jó erőben érkeztem oda, de mégis vártam az utolsó egyenesre. Azt hiszem kicsit elbíztam magam, és ezért sem sikerült az utolsó akadályvétel, ami után talán még utól is lehetett volna érni az ellenfelemet, de abban a pillanatban nem koncentráltam ehhez eléggé, és az utolsó métereken már nem is törtem magam érte. Így futottam végül 8:54-et, ami egyelőre életem második legjobbja. A célbaérkezést követően természetesen volt bennem némi hiányérzet, de mire az eredményhirdetéshez érkeztünk, már elszállt, és nagyon örültem a portugáliában szerzett ezüstérmemnek.

A beérkezést követően felemás érzéseim voltak a döntővel kapcsolatban, de ezek szerencsére mostanra elszálltak. Örültem ugyan a 11 másodperces egyéni csúcsnak, de ezt a futást nem sikerült úgy kontrollálni, mint az előfutamot. Az 5:50 alatti 2000 méternél megijedtem, hogy a végén esetleg majd elfáradok, nem kellett volna ránéznem az órára. Nem sikerült jól a helyezkednem, folyton hátulra kerültem, és ezért többször is fel kellett fussak olyan 3-5 métereket, és így nem éreztem magamat olyan frissnek az utolsó harmad előtt. Az utolsó kétszázon még előttem volt egy svájci és egy spanyol, előttük pedig Szalai Benji. Benjivel ezen a versenyen igyekeztem egyáltalán nem foglalkozni, a verseny utolsó harmadában volt egy nagyobb váltása, de nem mentem vele, mert nem voltam benne biztos, hogy azt végig bírni fogom. A svájci futót viszont sikerült megfogni a vizesároknál, következett volna a spanyol. Carro azonban akkorát robbantott az utolsó akadályvétel után, hogy az kicsit megbélyegezte a hajrámat, nem tudtam a maximumot hozni, és a cél előtt még egy francia is bedobta magát elém, így 9. lettem. Ha bárki is azt mondta volna nekem az EB előtt, hogy 9. leszek, nem biztos, hogy hittem volna neki - már a továbbjutás is nagy öröm volt.

Ezen a futáson szerintem érződött, hogy ez életem első nagyobb világversenye, vagy ha úgy tetszik, első nagyobb akadályversenye. Inkább csak egy amolyan kóstoló volt számomra, amin feszegethettem a jelenlegi határaimat. Óriási egyéni csúcsot futottam, de még ebben is van, ha pedig arra gondolok, hogy milyen edzésmennyiségből sikerült elérni a 9. helyet, és mennyit fejlődhetek még a jövőben, továbbá hogy a mezőnyből rajtam kívül még heten (!) futottak egyéni csúcsot vagy idei legjobbat (ez kiugróan magas szám), akkor teljes az eufória!

Az előfutamban nem vártam sok 8:40 alatti időt, azt viszont láttam a korábbi eredményekből, hogy a befutó mindig rendkívül erős. 2007-ben az első futam első öt embere, és a második futam első négy embere is egy másodpercen belül ért be a célba - mindig az első 4 ember jut tovább automatikusan, további 4 futó pedig idővel. 2011-ben szinte mindkét elődöntőben 1 másodpercen belül értek be a hellyel továbbjutók. Ennek már kevésbé örültem, ugyanakkor 8:49-es eredménnyel ezekből az elődöntőkből is tovább lehetett jutni. Szomorú, de az utóbbi években nagy világversenyeken a magyar középtávfutók többsége elvérzett a selejtezőkben, én viszont nem szerettem volna ezzel csalódást okozni, egy kieséssel legfeljebb akkor elégedtem volna meg, ha egy 8:40-el kezdődő idővel teszem azt. Ugyanakkor a továbbjutásban gyakran nagy szerepe lehet a szerencsének is, de most nem érzem úgy, hogy bármit is a véletlenre hagytam volna. Hellyel jutottam tovább.

Az emelkedőket nem mertem megfutni, féltem hogy a tetőre érve teljesen kifulladok, és szerintem soha sem szedtem ilyen gazdaságosan a lábaimat. A lejtőkön éppen ezért éreztem magamban az erőt, de a hótól hepe-hupás talajon nem tudtam olyan gyorsan futni, mint ahogy szerettem volna, így a célba kicsit elégedetlenül értem be a 64. helyen, bár az vigasztalt, hogy akik esetleg az emelkedőkön megelőztek, azokat a végén mind lehajráztam, sok embert fogtam az utolsó métereken.  

Az idei Mezei EB az egyik legkellemesebb versenyélményem, mert itthon rendezték, és noha nem sikerült a mezőny első felében végezni, mindenkitől csak pozitív visszajelzéseket kaptam, illetve most tapasztaltam először, hogy egy hazai rendezésű verseny mennyivel kényelmesebb, mint egy külföldi, ahova több ezer kilométert kell utazni, és ahol a pályán kívül csak ritkán van ideje körülnézni az embernek, hogy hol is van valójában. Harmadrészt pedig nagyon népes csapattal vágtunk neki a versenynek, jó volt jobban összeismerkedni a többiekkel, beszélgetni egy keveset olyanokkal, akiket korábban csak hírből ismertem. Másoknak ez talán nem ilyen meghatározó élmény, hisz az edzőtáborokból sokan ismerik egymást, én viszont legfeljebb a versenyeken találkozok a többi futóval. (eredeti bejegyzés)

A mezőny közepén kezdtem meg a versenyt, de 500 méter után innen folyamatosan leszakadtam, mivel a különösen erős folytatásba nem tudtam belemenni, akármennyire is próbáltam saját csapattársaim mögött maradni (már amennyire láttam őket a nagy színkavalkádban) - nem esett jól. Az első nagy körből gyorsan leszűrtem, hogy csak a belső íveken lehet jól futni, így a második körnek már összeszedettebben futottam neki, és örömmel nyugtáztam azt is, hogy a kör végén levő sártenger egyáltalán nem olyan vészes, mint amilyennek előzőleg hittem. Megkezdtem az apró felkapaszkodásokat, emberről emberre, előttem nagyrészt mindig a német Leif Schrödner-Groeneveld futott. Rajta utazva lassanként lehagytam a csapattársaimat, mígnem 6 km környékén észrevettem, hogy Szabó Sanyi, a magyar csapat nagy favoritja pár méterrel előttem fut.

Ennek örültem is, meg nem is. Nem örültem, mert őt mindenki sokkal előrébb várta, és ez a csapatot is előrébb vihette volna pár helyezéssel, de ezek után világos volt, hogy a magyar csapat már nem végezhet túl előkelő helyen, ha az első emberei a 70. hely környékén tanyáznak. Örültem viszont annak, hogy lehetőségem nyílik elsőnek lenni a csapatból. Az utolsó körnek nagyon frissen álltam neki, s bár ez volt a leggyorsabb köröm, inkább az óvatosság jellemezte. Az egyéni ambíciók ekkor talán a csapat elé kerültek, mivel elkezdtem az utolsó 500 méterre koncentrálni - ahogy azt már az indulás előtt is elterveztem. A hosszú hajrá megkezdésekor sikerült lehagyni Sanyit, és még 2-3 embert. Arra számítottam, hogy picit sűrűbb lesz a mezőny, és talán több helyet is tudok majd javítani a legvégén, és ez valószínűleg így is történt volna, ha egy 20 hellyel előrébb sikerül helyezkednem. Utólag úgy érzem, hogy kis erőbefektetéssel sokkal jobb helyzetből tudtam volna elkezdeni a felfutást, persze utólag nehéz rekonstruálni, hogy mit is éreztem pontosan, amiért ez nem így történt. Köszönöm a bizalmat és a lehetőséget, és köszönöm minden lelkes szurkolónak, aki kijött, vagy a számítógép képernyője előtt próbált meg kiszúrni az élőközvetítés során. (eredeti bejegyzés)