Mindig amikor egy új országba látogat az ember, megvannak a saját percepciói. Félig bolgár barátnőmtől tudom, hogy a bolgárokat még a magyaroknál is jobban megverte az Isten (sokszáz éves török uralom, etnikai feszültségek, az ország 2/3-ának elcsatolása, nagy szegénység, feszült politikai atmoszféra, óriási korrupció, középosztály totális hiánya, stb.), és ezekre Stara Zagora nem is cáfolt rá. Borzasztó ez a város, a lepusztult tömbházak sűrűn sorakoznak, az elöregedett utakon elhasznált szedánok, vagy vadonatúj luxus limuzinok, miközben a buszokat is megette már a rozsda (néhányat legalábbis biztosan). Minden sarokról az előző rendszer fojtogató öröksége les az emberre, és ebben a környezetben kivételesen idétlenül hat egy-egy Zara, Ray Ban, vagy bármilyen nyugati márka emblémája. Még ami új, az is ócska. Az újépítésű lakótömbök körül máris tönkrement az alig pár éve lerakott járda, a csatorna felett sok helyen elolvadt az aszfalt, az ember orrát úton-útfélen megcsapja az olcsó kínai másolatok szaga, és az egész város kényszeresen tele van kerítésekkel. Bosszantó az egész, leírhatatlanul bosszantó, hogy a múlt ennyire rátelepszik egy természeti adottságokban, történelmi múltban és kulturális örökségben gazdag országra.

A stadion persze nagyon pazar, hiszen az minden volt szocialista országban létfontosságú. De egyébként tényleg, gyönyörű fenyvesek magasodnak a domboldalba épített stadion fölé, és a rekortán is jó minőségű. A focipályán azért látszik, hogy néha használják, máskülönben pénteken miért próbáltak volna hangos nyöszörgésekkel letessékelni a fűről? Amikor viszont megkértünk egy taxist, hogy vigyen be a városközpontba, kirakott a City Center nevű plázában. Azt tudtuk, hogy Stara Zagorában jó poszt-kummunista városhoz híven (értsd: a semmiből húzták fel, és telepítettek ide több ezer embert) nem sok látnivaló akad, de ennél azért többet reméltünk. Mivel a taxi már-már nevetségesen olcsó, egy másik taxissal végül – véletlenül ugyan, de – eljutottunk a központba, ám ott sem várt ránk sokkal több nevezetesség, csak a Ray Ban és az Adidas hamisítványok tömkelege. Imre bácsi azért vett néhány orosz órát, amiknek az értékéről az eladóknak nem sok fogalma lehetett. Mi a külvárosi részen laktunk, az elhagyatott gyártelepek közelében, a City Hotel (most komolyan?) szállodában, ami nagyon híres arról, hogy… Hogy nincsen wi-fi! Illetve van, de mégsem. Hiába fogod a jelet, akkor se biztos, hogy bejön, ha pedig bejön, nem biztos, hogy betölt. Ez kezdetben sokunkban szült óriási frusztrációt (net nélkül nem csak facebookozni, hanem dolgozni sem nagyon lehet), de aztán felfedeztük, hogy a szemközti bútorboltban elég jó a net.

Lehetne még elmélkedni, a szállásról, a városról, vagy akár magáról a szervezésről, de nyilván senki sem emiatt olvassa ezt a bejegyzsét. A verseny azonban közel sem volt olyan izgalmas, mint a város. Kétféle forgatókönyv létezett: az egyikben a bolgár favorit (Tsenovnak 8:20-as eredménye van) elfut, és én vele futok, ameddig bírok, az eredmény pedig egy jó időeredménnyel kecsegtető második hely, míg a másikban lekocogjuk, és csak az utolsó kört húzzuk meg, ahol én ugyancsak második vagyok, csak gyenge idővel. A második valósult meg. Verseny közben többször gondoltam rá, hogy korábban is kiugorhatnék a mezőnyből, hátha kisül belőle valami jó is, de végül mindig átadtam magam annak a jóleső könnyed érzésnek, amit a 9 perces tempó jelent – az órát igazából egyáltalán nem is néztem. Helyezkedni csak minimálisan kellett, de azzal sosem volt gond, az utolsó körnél 8:10-et mutatott az óra, és erre sikerült futni egy 62-es 400-at. Bevallom, szokatlanul izgultam a versenyt megelőző napokban, de végül minden félelmem alaptalannak bizonyult, mert könnyű tempó ide vagy oda, nem blokkoltam le, nem esett nehezemre futni, és nem zavartak az akadályok sem. A célban aztán rögtön lecsaptak rám a doppingellenőrök, amire igazából eléggé számítottam. Elég sok időbe telt, mire a szervezetem végre elkezdett foglalkozni a verseny miatt tartalékon üzemelő vesémmel, és sikerült leadni a megfelelő mintát, de legalább az ellenőrrel jól eldumáltunk Bulgáriáról, meg egy kicsit Magyarországról is – a párhuzamok nyilvánvalóak. Ez pedig szomorú. Hiába a második hely, a sok vállveregetés, a kellemes érzések, és a válogatottság – alig vártam, hogy hazaérjünk Budapestre. (rövid beszámoló) (indulás)