Akik a sportpályán kívül is ismernek, talán már hallottak róla, hogy mennyire rajongok a filmekért. Idén arra gondoltam, érdemes lenne ezt az élsporttól távol eső érdeklődési kört összevonnom a sportolói tevékenységemmel, és a két topicnak szerencsére a keresztmetszetét sem nehéz megtalálni a sportfilmek személyében. Éppen ezért mostantól heti rendszerességgel boncolgatok majd sport témában (is) releváns filmket, sokkal inkább a sportoló, mint a filmesztéta szemszögéből, és ki tudja, a végén talán még tanulhatunk is belőle valamit.
Nagyon érdekes, hogy egy alapvetően cukormázas, amerikaiasan szirupos, a kegyetlen valóságot felhabosító sztori komolyanvehető és hiteles is legyen, de a Jerry Maguire pont ilyen film. A felemelkedés és felnövés történetek párhuzamosan haladó paneljei ismerősek ugyan, és a happy end is borítékolva van – ám ez a film mégis egy csomó szokatlan, üdítő elemmel operál (amiért egyébként az akkor még zseniális Cameron Crowenak jár a pacsi). A cinikusan szórakoztató marketing szövegek felsorolása és az egyedülálló harmincas-negyvenes nők témája most persze csak másodlagos lehet számunkra, a középpontban a Tom Cruise által megformált sportügynök megvilágosulása áll. Jerry ugyanis egy ihletett pillanatában, szembefordulva a sportvilág és a show-business kapitalista logikájával, azzal a merész ötlettel rukkol elő, hogy fenébe a versennyel és a pénzhajhászással, próbáljunk meg inkább törődni egymással. WTF?
Bár az itthoni sportéletben elsőre talán nem is tűnik túl relevánsnak a klub és reklámszerződéseket felhajtó sportügynökségek és a sportolók viszonyának boncolgatása – hiszen ennek nem nagyon léteznek itthon a valódi piaci keretei, legalábbis az atlétikában -, a téma nagyon is alapvető kérdéseket feszeget a sportolók és a körülöttük dolgozó szakemberek viszonyával kapcsolatban.
Kik azok akik csak kihasználják, tőkét kovácsolnak a sportoló tehetségéből, ezáltal igazolva saját maguk szükségszerűségét, és kik azok, akik önös érdektől mentesen, mégis méltányos jutalom ellenében, de valóban a sportolóért vannak? Ha nem is ilyen sarkított formában, de ezekkel a dilemmákkal minden élsportoló szembe kerül, amikor edzőt, sportpszichológust, gyógytornászt, masszőrt, menedzsert, stb. választ maga mellé, vagy épp hogy felbontja valamelyikükkel az együttműködést. A Jarry Maguire leegyszerűsített világában persze rögtön szembeszökő, hogy ki a rossz (a multinak dolgozó ügynök) és ki a jó (a személyre szabott ügynök), az érdekes inkább az a folyamat, amin a címszereplő is átmegy. Jerry tényleg szeretne őszintén, személyreszabottan foglalkozni az ügyfeleivel, de kezdetben fingja sincs róla, hogy ez mit jelent.
A nyitójelenetben látott beidegződéseket és a jópofizó fogpaszta mosolyt aztán fokozatosan hagyja el (az irritáló barátnőjével kezdi), és bár ez az ügynök és sportoló között szövődő barátság már-már túlzottan idillikusnak hat, az üzenet egyértelmű: válogasd meg, hogy kiket fogadsz a bizalmadba!
A film két ellentétes figurán keresztül vázolja fel (avagy egyszerűsíti le) a lehetőségeket: az egyik sarokban ott van a nehéz múltú, de csupaszív, ösztönösen gondolkodó Rod (Cuba Gooding “virítsd a lóvét!”Junior), míg a másik sarokban az középosztály álomvilágában szocializálódott, flegma esélyleső Cushman (Jerry “Sliders” O'Connell). Egy pillanatig sem kétséges, hogy ki hozza a nehezebb, mégis helyes döntéseket. Kettejük között az is óriási különbség, hogy amíg Cushman helyett az apja hozza a döntéseket, addig Rod nem hagyja, hogy befolyásolják a “mindig mindent jobban tudó” szerettei, bármennyire is szoros velük a kapcsolata.
Ez jusson eszetekbe, amikor valaki azt mondja nektek egy országos bajnoki cím megszerzése után, hogy ideje lenne még jobb edzőhöz menni, vagy egy rosszul sikerült bajnokság után, amikor ugyanúgy ideje lenne új edző után nézni. A filmnek egyébként két jelenete is szállóigévé vált, a “virítsd a lóvét”-en még ma is jókat lehet mosolyogni, de a “kiegészítesz engem” - bár továbbra is megkapóan hangzatos - sajnos nagyobb hazugság, mint Tom Cruise örök fiatalsága.
