Idén abban a nagyszerű megtiszteltetésben lehetett részem, hogy bekerültem az Universiadéra utazó magyar atléta válogatottba – mindezt annak ellenére, hogy idén még nem volt alkalmam semmi kiemelkedőt futni. Ezt értékelhetnénk akár megelőlegezett bizalomnak is, de én sokkal inkább egy pozitív visszajelzésként fogom fel, ami nem egy konkrét eredményhez, hanem egy hosszabb munkához, folymathoz köthető, hiszen az elmúlt két évben azért bőven voltak szép eredményeim, és a hiányosságaimal való szembenézést sem mulasztottam el. Jó úton jársz Áron, ne térj le róla, számítunk rád. Add át magad az atlétikának.

Ezt üzente nekem ez a megmérettetés. Ehhez félig sikerült felnőni, félig pedig nem. A pályán kívül szerintem maradéktalanul. Megfelelő étkezés, sok pihenés, szorgalmas edzések, egészséges önbizalom, kiegyensúlyozott hétköznapok – semmi olyan, amivel különösebben büszkélkedni lehetne, alapkövetelmények. Itt kezdődik a versenysport. A pályán teljesíteni azonban sokkal összetettebb feladat, rengeteg tényező befolyásolja a versenyt, és bár a papíron feketén-fehéren ott van az időeredmény, a számok gyakran semmitmondóak. Azért mondom ezt, mert végül 8:55-el 12. lettem, amihez rengeteg ember gratulált, és ami egyébként hihetetlenül jól esett, főleg azután, hogy a célbaérkezést követően inkább dühös voltam, semmint elégedett – és igazából mindkettőre megvan az okom. Elégedett lehetek, mert a papírforma szerint a mezőny végéről indultam, ehhez képest szép az új idei legjobb és a 12. hely, nem szabad lebecsülni!