Akik a sportpályán kívül is ismernek, talán már hallottak róla, hogy mennyire rajongok a filmekért. Idén arra gondoltam, érdemes lenne ezt az élsporttól távol eső érdeklődési kört összevonnom a sportolói tevékenységemmel, és a két topicnak szerencsére a keresztmetszetét sem nehéz megtalálni a sportfilmek személyében. Éppen ezért mostantól heti rendszerességgel boncolgatok majd sport témában (is) releváns filmket, sokkal inkább a sportoló, mint a filmesztéta szemszögéből, és ki tudja, a végén talán még tanulhatunk is belőle valamit. 

A sportfilmek általában kivételes tehetségekről szólnak, akik kivételes helyzetekből kell felverekedjék magukat a csúcsra, így szolgáltatva lelkesítő példaként a nézők számára is. Csak szorgalomra, kitartásra és némi tehetségre van szükségünk, hogy a saját életünk Rocky Balboái lehessünk. Sokan a valóság efféle naív leegyszerűsítése miatt is tartózkodnak a műfajtól, hiszen a különleges adottságok csak keveseknek adatnak meg, meg egyébként is, az élet nem habostorta. Az Eddie, a sas viszont jó példa arra, hogy ez nincs teljesen így: Eddie Edwards a képességei alapján egy igazi kutyaütő az olimpikonok névsorában, de tavaly mégis az ő története alapján készült mozifilm a 88’-as téli olimpiáról, ahol tök utolsó lett. De milyen utolsó?

A legtöbb embernek gyermekkorában elég konkrét elképzelése van arról, hogy mi akar lenni, ha nagy lesz, de csak nagyon ritkán tartjuk magunkat ezekhez az álmokhoz felnőtt korunkig. Én például rendőr akartam lenni, ami valószínűleg inkább azt jelentette, hogy bátor és erős akarok majd lenni, hiszen a rendőrré válás gyakorlati jelentéséről nem sok fogalmam lehetett, csak amit az akciófilmek alapján gondolhattam. Eddie viszont makacsul ragaszkodik a gyermekkori célkitűzéseihez, miszerint egyszer olimpikon lesz, pedig minden létező jel arra mutat, hogy valami másban kellene meglelje a tehetségét.

Az efféle fanatizmus nagyon kétélű fegyver. Sokszor találkozunk azokkal a buta szerencsesüti idézetekkel, miszerint csak szorgalomra, kitartásra és türelemre van szükség a nagy célok eléréséhez, vagy hogy ne érdekeljen mit mondanak mások, kövesd a saját utadat, stb. stb. Ezek az állítások viszont csak akkor állják meg a helyüket, ha rendelkezünk a megfelelő önismerettel, ennek hiányában a környezetünk nem tud mit kezdeni velünk, és lesajnálóan megmosolyog. Eddie-n is mindenki csak mosolyog, amíg ténylegesen ki nem jut az olimpiára, és ott be nem mutatja az év legemlékezetesebb karmozdulatait, de ettől még Eddie tehetsége továbbra sem a síugrásban mutatkozott meg igazán, hanem a mérhetetlen kitartásában.

Az Eddie, a sas pedig ezért különösen felemelő "feel good" mozi, mert a legtöbb sportfilmtől, illetve a hétköznapoktól eltérően nem egymáshoz viszonyítja az eredményeket, hanem önmagukban vizsgálja őket. Olyan dolog ez, amit gyakran elfelejtünk, a “gyorsabban, magasabbra, erősebben!” jelszavakat harsogva, miközben a “részvétel a fontos, nem a győzelem” egyenesen értelmezhetetlennek tűnik ott, ahol minden a csúcsokról szól. Pedig Eddie többször is egyéni, illetve brit csúcsot ugrik, miközben az olimpiai bajnok nem tudja túlszárnyalni magát - fontos megjegyezni, hogy az olimpiai bajnok is azért olimipiai bajnok ebben a filmben, mert önmagával versenyzik, és nem az ellenfelekkel.

Ennél a filmnél szebben talán egyik sport tematikájú film sem mutatja be az igazi olimpiai szellemiséget. Lehet, hogy megfojtja az egészet a túlzó sztárkultusz, a pénzhajhászás, a doppingbotrányok és a korrupciós ügyek, de mi nem ezekért nézzük és várjuk az olimpiát, hanem az olyan karakterekért, mint Eddie: akik kihozzák magukból a legjobbat, még ha az csak az utolsó helyre is elég - mert ez már bőven több, mint amit a legtöbb ember elér az élete során.