Idén olyan lelki állapotban érkeztem Bydgoszczba, hogy még a rajtlistát sem kellett megnézzem ahhoz, hogy tudjam, jó futás lesz, élvezni fogom. Így is történt, már az első két kör után kialakult egy négyes boly, két fekete atléta, egy angol és jómagam. Kicsit meg is illetődtem, hogy nem lesz-e túl erős mezőny ez nekem, de nem kellett volna, nagyon lassan kezdtünk, és utólag okoskodva látom, hogy nagyobb önbizalommal a dobogó sem lehetett volna esélytelen - de nem szabad elfeledni, hogy milyen mélyről indultam, régóta nem futottam végig rendesen az akadályt, tavaly ugyanitt ki is álltam. Aztán 1200 méterrel a vége előtt az angol előre ment, nekem viszont nem volt merszem egy ekkora váltáshoz - most már persze látom, hogy elbírtam volna. Ez hiba volt, mert ezzel egy nagy légüres térbe hajszoltam magamat, se előttem se mögöttem senki, de aztán az utolsü 600-on utólért a harmadik fekete versenyző. Örültem neki, arra gondoltam, hogy akkor most felveszem a tempóját, de a vizesároknál óriásit esett, én meg szorosan mögötte nem tudtam mást csinálni, egyenesen ráugrottam. Az esés alaposan megzavart, nem csak a súlyos másodpercek miatt, hanem mert bosszantó is volt, hogy ha 20 centivel arréb lépek fel az akadályra, máris 50 méter előnyt szereztem volna. Végül elérkeztünk az utolsó 150 méterhez, a kenyai megint bénázott a vizesároknál, de utána begyújtotta a rakétákat, és befutott előttem a 4. helyen.

Tavaly biztosan elszomorított volna, ha az órára nézve 8:54-et látok, de most nagyon örültem neki, mert tudom mi van a számok mögött, hogy azzal a pár hibával együtt is, amit elkövettem, milyen felszabadító, könnyed futást csináltam. Nem tudom milyen mezőny lesz jövőre, de meg fogom célozni a dobogót. Fontos eredmény ez a 8:54, mert már három éve nem futottam ilyen jót (tavaly még 9 perc alá sem tudtam bebújni, az idei évet is csak 9:17-el kezdtem), és könnyen lehetett volna belőle sokkal jobb idő is, plusz jelen pillanatban még a magyar ranglistát is vezetem ezzel a futással.